Martin Stranka képeit – saját bevallása szerint – egy jóbarátja, Stephen Pierce szavai írják le a legjobban, így én is ezekkel a sorokkal mutatom őt be:
“Martin Stranka alkotásai az ébrenlét és az álom határán lebegnek, azokban a másodperc-töredékekben, amikor az ember mindkét világban létezik egyszerre. Mint amikor az első hajnali fénysugár átszűrődik a függönyön és még a por is csillámlik, valamiféle megfoghatatlan értelemmel megtöltve.
A csend szava.
Egy kihalt város utcáin, a saját lépéseid visszhangjának magánya. És minden egyes ház falán ott lebegnek egy némafilm képei, kifakult emlékekként.
Az ő képei.
Annyira személyesek és mégis egyetemesek, hogy a saját emlékeidnek tűnnek. A te pillanataid.
És talán tényleg azok…”
