Az aerophobia a repüléstől való félelem. Aki nem élte még át, annak valószínűleg semmit nem fognak mondani a következő sorok, vagy inkább komikusak lesznek a szavaim. Egy amerikai felmérés szerint az Egyesült Államok lakosságának 80%-a szorong a felszállás után, ennek 10%-a pedig egyenesen retteg a levegőben. Ez csak az USA-ban 24 millió embert érint.
Ha ott laknék, közéjük tartoznék én is.
Sokféleképpen próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy mitől is félek igazán. A magasságtól, a bezártságtól, a katasztrófától? Van, aki azt mondja, hogy az aerophobiások nagy része képtelen a kezéből kiengedni az irányítást.
Itt a földön kényelmes karosszékemben ülve mindez örültségnek hangzik, de ha őszinte akarok lenni magammal, én is ebbe a kőrbe tartozom.
A levegő nem az én közegem.
Amikor egy repülőgépben ülök, nem tudok attól elvonatkoztatni, hogy a lábam alatt tátong a hatalmas mélység. Perverznek tartom, hogy órákon keresztül egy repülő csőben ülök több ezer méter magasan és közben csirkés szendvicset szolgálnak fel nekem. Minden egyes beszálláskor végigfut az agyamon, hogy mire fogok gondolni, miközben egy több tonnás vasdarab rántja a mélybe a testemet, és igen –, ezt volt a legnehezebb beismerni magamnak – képtelen vagyok elfogadni, hogy más kezében van a sorsom. Nehezen mondok le arról, hogy számomra szélsőséges helyzetben valaki más kezébe adjam az irányítást.
A pánikroham minden egyes tünetét képes voltam produkálni külön-külön és együttesen is. Légszomj, fulladásérzés, a száj kiszáradása, szédülés, zsibbadás, remegés, szapora szívverés. Odáig jutottam, hogy azért nem utaztam el, vagy azért mondtam le utakat, mert repülnöm kellett. Amikor muszáj volt mennem, csak a leszállásra tudtam gondolni, mikor a földön voltam, akkor a visszaút érzése nyomasztott. Úgy terveztem a nyaralásaimat, hogy két óránál többet ne kelljen repülőn ülni. Ezzel be is határoltam a lehetőségeimet.
Mindeközben nagyon szeretek utazni. Azt gondolom, hogy nem csak a megérkezés, hanem maga az utazás is fontos, de az ilyen típusú félelem rányomja bélyegét a legizgalmasabb kalandokra is. Fotósként olyan lehetőségektől fosztottam meg magam, melyek gondolkodásra késztettek. Ki kellett találnom valamit, mert úgy éreztem, ez a gátja annak, hogy „messzi tájakra” jussak el.
Tavaly augusztusban Skócia felé repülve valahogy elkezdtem fotózni és videókat készíteni a telefonommal. Azt vettem észre, hogy hirtelen nem az események részese vagyok, hanem külső szemlélő, megfigyelő lettem a saját történetemben és igazából csak az érdekel, hogy jó képeket tudjak csinálni.
Lassan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy „ki kellene fotózni magamból a félelmemet”. Azóta repültem néhányszor, gátlásaim egyre oldódtak. Átvette a helyét az újdonság izgalma, amit akkor szoktam érezni, amikor fotózom.
Másfél év és 12 repülőút kellett ahhoz, hogy megszülessen ez a kisfilm, mely szorongásaim legyőzéséről szól. Legutolsó utamon Barcelonából hazafelé jövet, egyetlen riasztó gondolat sem jutott eszembe. Egy pillanatig sem féltem. Olyan voltam, mint aki most repül először. Izgatottan vártam az utazást. Tökéletesen kiélveztem a tízezer méteres magasságot, a repülés nyújtotta szépségeket.
Most olyan vagyok, mint egy kisgyerek, alig várom, hogy megint repülhessek. Bárhova, csak jó messze legyen.
Fotók, videó és szöveg: Kálló Péter
