A keselyű leszáll

2011. február 15. · 14:15 · 64 hozzászólás · bemutatjuk · írta: gabor.szantai

Nemrég publikálták az idei World Press Photo eredményét, ami természetesen instant véleménynyilvánításra ösztönözte a webkettes, fotózást elvileg értő és művelő társadalmat. Vagy azokat, akik látszólag művelik és értik, mint én…

Véleménye, mint mindannyian tudjuk, a segglyukhoz hasonlóan mindenkinek van, s mivel az utóbbi használatához ideális esetben nem kell használati utasítás és ösztönösen irányítható egy adott életkortól bezárólag egy remélhető másikig, az előbbi már érdekesebb dolgokra – például mondanivalónk kifejezése szélesebb publikum előtt – is használható, ezzel olyan további folyamatot generálva, amely fajtársainkat azonnali reagálásra és önmaguk kifejezésére ösztönzi.

Ez önmagában nem probléma, de talán érdemes mélyebben beleásni magunkat a számunkra érdekesnek kínálkozó témakörbe, mielőtt a gondolatainkat, véleményünket közszemlére tesszük.
Így van ez a World Press Photo és az ehhez hasonló, sajtóban vagy egyéb médiumokban publikált képi anyagokkal foglalkozó pályázatok, megmérettetések esetében.
Ezen pályázatok – nézzük az egyszerűség miatt a WPP2011-et – többféle társadalmi csoporthoz jutnak el, majd ezeket véleménynyilvánításra ösztönzik: nevezzük két fő halmazukat szemlélőknek és gondolkodóknak. Természetesen ennek a két halmaznak van közös metszete is, amibe jó eséllyel fotósok is tartoznak. Ha ez a fotós bizonyos információk és alapműveltség birtokában van a sajtófotózást tekintve, akkor még kellően értelmes gondolatokat is képes lehet megosztani a közönséggel.
Ha nem, akkor jönnek azok a vélemények, amelyek – népiesen szólva – felbasszák az agyát az előbbi csoportnak.

Sajtófotó. Milyen szép szó is ez! És milyen jó lenne tudni, hogy mit is jelent!
Egyszerű: sajtóban megjelent fotó. Ennyi. Hihetetlen.
Ha egy cuki hiénakölyök az elhullott alomtársa beleivel játszik az is sajtófotó, amennyiben megjelent a sajtóban.

Természetesen lehet hőzöngeni Lakatos Péter fotóját látva, de könyörgöm, a sajtónak több tucat válfaja van és mivel a fotó megjelent, megfelelt a sajtófotó alapkövetelményének.
A külföldi szakzsűri nem foglalkozott azzal, hogy pár magyart ez a kép felkavar, de nem a mondanivalójával, hanem a képzelt körülmények elemzésével. Bulvár? Nem, nem az, ez egy hírfotó, amit lehetett tálalni bulvár környezetben. Egy sporthírt is lehet szakmai szemmel, tényekre támaszkodva, szárazon tálalni és lehet bulvárként is. Ezt minden esetben – a fotókéban is – a publikáló médium arculatának való megfelelés kényszere alakítja.

Egyik újságban egy ittas, bedrogozott műsorvezető-színész autóbalesete bűnügyi hír, a másikban bulvárcikk. A mellette szereplő illusztráció pedig lehet pixelre azonos, de attól ez még nem lesz önmagától bulvárfotó. A körülmények teszik azzá: a képaláírás, az újság, a szövegkörnyezet. Nem a fotós, Péter nem azért ment oda aznap este, mert bulvárfotót akart készíteni.
Másik kedvenc jelző a “keselyű” – régebben hiéna – amit mind a folyamatra, mind a fotósra ráakasztottak egyesek.

Jó reggelt, melyik fotós rendezte meg az eseményt szándékos haszonszerzés céljából? Egy szerencsétlen flótás fél várost megbénító mutatványa maradjon ki hírekből? Vagy ezentúl Észak-Korea mintájára gyártsuk az elfogadható és elvárt eseményekről a híreket? Az történhet meg ami az eszménknek, elméleteinknek megfelel?
Mert az nagyon megy, elméleteket gyártani. Mi lenne, ha sztorit szőnék a bányászat köré. Szerintem azok a kormos arcú, sunyi tekintetű vájárok nem is szénért mennek le, vagy metrót építenek a Mátra és a Kossuth tér közé vagy ide rejtik el a budai villákból kiszavazott vállalkozókat.

De most komolyan, kedves, az evolúció során az önálló gondolkodás szintjére jutott fotós társaim: egy fotósról, riporterről van szó, fotóriporterről, aki dolgozott, a munkáját végezte. Ez a dolga, a tájékoztatás. Kiszolgálni a hírre éhes publikumot, megfelelni a munkaadójának, ügynökségének. Dokumentálni a megtörtént és/vagy éppen történő eseményeket. Mert jogunk van róla tudni. Az információ közlés és befogadás a társadalmunk egyik fontos alappillére. Mármint a társadalom erre nyitottabb részének.
Mindemellett én sem tudom megmondani, hogy miért ez a fotó nyerte a kategóriáját, mivel nem is láttam a többi pályázó alkotását, de megértem, hogy azoknak fáj, akik kicsit képesek rá, hogy továbbgondolják az üzenetét: Magyarországon kiugróan magas az öngyilkosok és az öngyilkossági kísérletek száma.
És ezt tudják külföldön is.

Minden évben páran – többek között a maúnikashó és nyalóvilág állandó nézői – elsírják panaszaikat a WPP durvaságát illetően. Pedig nem kellene, mert csak azt a sok “csodás és lenyűgöző” dolgot mutatja be, amiért az emberi faj tehető felelőssé.

Ronda látvány az olajjal beborított albatrosz, tengerpart, kínai tűzoltó? Szebb lenne lemenő Nap fényében legelő gulyát látni? Mindkettő tény, de az egyik egy probléma, amit a sajtó elénk tárhat, ismertet, leleplez a másik meg egyfajta propaganda. Bár én önmagamat is képtelen vagyok előrébb juttatni az Élet aknamezején, de vannak emberek, akiket ezek a képek megmozdítanak. Az IKEA tájkép nem fog. Az azt mondja maradj otthon, relaxálj, minden szép és jó, szard le a világot amiben élsz, amíg a saját élettered biztonságos.
A WPP-n vannak pozitív képek, sorozatok és illusztrációk, hiszen fajunk nem csak pusztítani, hanem építeni is képes, de továbbmennék: a mások által negatívnak titulált képek között is előfordul olyan, amelyeknek van pozitív képelemük vagy üzenetük. A gond, hogy a szakmai zsűri nincs azzal tisztában, hogy legtöbben nem tudnak fotót olvasni és megfelelően értelmezni. Pedig a jó hírfotót, különösen a jó fotóriportot lehet olvasni…
Megrázó látni egy földrengés által sújtott, addig is nyomorban sínylődő országról és lakosairól egy képsort, de jó látni ezeken a képeken az összetartást és önzetlen segítséget, egymásba kapaszkodó kezeket…

Ezekre a részletekre figyelni kell, észlelni kell őket, mondhatni érzékenynek, fogékonynak kell lenni rá. Nem csak nézni kell a (sajtó)fotót, hanem látni is – gyakran mélyen mögé kell nézni:
Mert ez a módja, hogy hirtelen ott találjuk magunkat, ahol a fotós volt és megörökítette a történelem egy illékony, kép nélkül felejtésre ítélt pillanatát. A fotót időgépként alkalmazva bevonhat minket a szemlélő pozíciójába. Így mi, akik nem voltunk ott, de nem is fordítjuk el a fejünket a szörnyűségeket (értsd: valóságot) látva szembesülhetünk a tér- és időbeli helyzetünk miatt elérhetetlennek tetsző eseményekkel.

Akik inkább lesütik tekintetüket ilyenkor és csak a nekik tetsző részletekbe kapaszkodva bírálják a sajtófotósokat – mert a fotóikon keresztül őket minősítjük! – nos, nekik könnyű a billentyűzet mögül tévesen megítélni a helyzetüket, céljukat és megbélyegezni őket, hogy pénz- és sikeréhes hiénák és keselyűk.
Mennyi ideig viselnénk el a haiti hőségben terjengő bomló testek szagát, miközben a romokon egyensúlyozunk egy jobb látószög reményében? Azért én kíváncsi lennék, hogy hányan merészkednének be alulfizetett brazil újságíróként egy favelába vagy akár fotósként Mogadishuba? Csúnyák a képek a mexikói drogháborúról. Tavaly talán Mexikóban haltak meg legtöbben a sajtó munkatársai közül.

Én hiszem, hogy abban a pillanatban – mikor ezek a képek elkészülnek – a sajtófotóst vagy fotóriportert más nem érdekli és nem is érdekelheti más csak az amiért ezt a hivatást választotta: a tájékoztatás és dokumentálás.

Sokan tévesen hiszik, hogy ez egy romantikus hivatás. Igen, az is lehet, ha egy határt nem lépünk át, de akik az úgynevezett tűzvonalban fotóznak, azok ezt kevésbé érzik így. Ezzel nem csak a közvetlen életveszélyt jelentő helyzetekre, hanem a mentális sérülésekkel is járó megbízásokra gondolok.

Nem mindenki képes az “agent orange” utóhatásai miatt eltorzult gyermeki arcokat fotózni. A “keselyűk” mégis elutaznak oda, megfotózzák a riportot és lehetővé teszik, hogy a világ megismerje az igazságot. Azt, amit elvileg nem kellene látnunk és azok nem is akarják látni, akik a WPP-t durvának tartják. Pedig nem durva, csak egyszerűen ez a valóság. Aztán ezek közül az “élősködő fotósok” közül páran felakasztják magukat a hotelszobájukban egy darfuri fotózás után. Vagy mentális roncsként sírják álomba magukat éjszakánkét.
Mert ők azt látják testközelből, azoknak a hatásoknak teszik ki magukat, amit mi már csak biztonságos távolságból, az adott média arculatának megfelelően tálalva látunk.

Csúnya a megcsonkított Bibi Aisha? Lehet, de vannak nők akik sokkal rosszabbul jártak. Nem csak muszlimok, hanem az európai lánykereskedők áldozatai. Lányok, akik talán a szomszéd utcából tűntek el. A sajtófotóknak ezt kell megmutatniuk, mert jogunk van tudni róla.

Nem is az a legjobb szó, inkább kötelességnek nevezném. A mai, modern, civilizált embernek köteles ismernie a világot, amiben él.
Természetesen mindenkinek adott a lehetőség, hogy csak a szép dolgokat vegye észre, csukott szemmel járjon egy illúziókból kreált világban – nekik nem való a World Press Photo.
Mert a WPP az emberiség valós énjének a tükre, a fotósok pedig azok a keselyűk, akik visszaszállnak hozzánk a fészekbe és megosztják velünk a zsákmányukat.
A zsákmány íze pedig egyre gyakrabban tölt el minket undorral, pedig a világunkból való és eredeti…

Kiegészítés: Többször volt szerencsém a World Press Photo-n kívül, magyar és brit sajtófotósok, fotóriporterek munkáit kiállításon látni. Ilyenkor jó érzés volt elsuttogott mondatokból hallani, arcokról leolvasni, hogy a kiállítás látogatóira hatással voltak és talán vannak ezek a fotók. Azok a fotók, amelyeket páran kegyetlennek és szenzációhajhásznak titulálnak, hatnak a biztonságos városukban élő londoniakra és budapestiekre. Megmutatják nekik, hogy a mindennapok közel sem olyan ideálisak, mint ahogy szeretnénk hinni. Nekik talán már kinyílt a szemük, szívből remélem, hogy egyszer a fotósok munkáját negatív kritikával illetőké is kifog.

hirdetés

A cikk írójáról:
gabor.szantai