Mester és tanítványa

2011. február 24. · 10:35 · 40 hozzászólás · bemutatjuk · írta: gabor.szantai

Nemrég egy “online ismerősöm” mondata kisebb zavart okozott az amúgy is rozsdás információ felfogó- és feldolgozó-egységemben, mikor Robert Capa munkásságát Gárdi Balázséhoz hasonlította.

Ez a kérdés engem annyiban érint, hogy számomra két, igencsak kedvelt fotósról van szó. Amennyire lehet őket emberként ismerni, az alapján mindketten emberként is a legmélyebb tiszteletemet és megbecsülésemet bírják. Mindemellett munkáik, munkásságuk szintén nagy hatással vannak rám, mint fotózást és fotóművészetet reménytelenül űző – de soha utol nem érő – lelkes amatőrre. Talán amiatt, s mivel mindkettőjük “rajongója” vagyok, talán máshogy is tekintek rájuk, mint az ismerősöm, aki elvetette a következő kérdés magvát:
Összehasonlíthatjuk-e két különböző korszakban dolgozó és alkotó fotós vagy akár művész munkásságát egymással? Mennyire fair egy ma, aktívan dolgozó fotóriporter munkáját jobbnak nevezni egy olyanénál, aki majdhogynem a létrehozója és az alapítója volt a riportfotózás ezen kategóriájának.

Mindketten fotósok, hasonló területen értek el vitathatatlan eredményeket, de az egyikük előtt majdhogynem semmi nem volt, amire és akire felnézzen, tapasztalatot nyerjen belőle, okuljon pályatársai hibájából – szinte zászlóvivője lett a kisfilmes géppel való riportfotózásnak. Ő törte át a határt és ment közelebb a témához, ami addig egy szokatlan attitűd volt a kor fotóriportereitől. Ez az felfogás, munkastílus, amit azóta a legsikeresebb, konfliktus-zónákban, akció közelben dolgozó vagy társadalmi helyzeteket dokumentáló, történeteket riportként tálaló fotósok a mai napig alkalmaznak. Korunk legnagyobbjai, mint a Getty vagy VII – alapítva az ötszörös Robert Capa-díjas James Nachtwey által -, esetleg a Magnum legfiatalabb tagjai – említeném Alex Majoli-t, mint szintén egyik kedvencemet a jelenkor nagyjai közül – mind rendelkeznek és rendelkeztek azzal a lehetőséggel, hogy elődjeik munkásságát vizsgálva tanulhassanak, megalapozzák saját stílusukat, elkerülhessék a régmúlt riportereinek ma már talán nem aktuális – de akkoriban még elvárt vagy elfogadott – szerkesztési, komponálási sajátosságait.

Lehet pár embernek nem fog tetszeni, amit írok, de ismerősömmel egyetértek, hogy Capa talán még a kortársaitól is elmaradt, ha a fotózást, mint klasszikus művészetet helyezzük előtérbe. De azt se felejtsük el, hogy neki nem is ez volt a célja. Nem is volt korának az elvárása felé – sem a magazinoké vagy ügynökségeké, akiknek dolgozott, se az olvasóké, akikhez a képei eljutottak. Ő akkoriban riporter volt, aki szimplán dokumentálta az eseményeket. Munkatársai, kollégái közül sokan már vizuálisan képzett szakemberek voltak, Ő ezen előképzések, tanulmányok, ismeretek hiányát egy már-már őrületbe hajló bátorsággal és hozzáállással pótolta. És talán ez, ami a többiek fölé emelte, mert egy háborús fotóriporternek igenis “tökös” gyereknek kellett lennie. Akkor is, most is.

A különbség az, hogy a fotográfia, az ezzel járó szemléletmód és a közönség elvárása sokat változott az elmúlt évtizedek alatt. Bátornak, merésznek lenni mára csekély erény. Capa és társai által letett alapokra az utódok egy folyamatosan változó felépítményt alkothattak: egyre nagyobb konkurencia, több tapasztalat, kiszélesedő látásmód és a fotóművészet más ágaiból érkező impulzusok jelentősen megváltoztatták a fotóriporterként dolgozók stílusát. Az egyszerű dokumentálás egy-két esettől eltekintve már kevés lenne ahhoz, ma kitűnjön egy fotós a mezőnyből. Művésszé kellett válniuk. Nézzük meg Gárdi Balázs afgán képeit vagy a tornászokról készített riportsorozatát, amivel nemzetközileg ismert fotóssá vált. Amellett, hogy kiváló képek, amelyek tökéletes történetet alkotnak, művészileg is megállják a helyüket. Legtöbb felvétel akár önmagában is nagyszerű, de Balázs előtt már ezt felfedezték, neki egy kitaposott ösvényt kellett kiszélesítenie és leburkolnia olyan kövekkel, amelyek az Ő ízlésének felelnek meg. Aki Gárdi után fog ezen az úton végigsétálni, még könnyebb dolga lesz, hiszen újabb tapasztalatokkal, látásmóddal tudja saját maga eszköztárát bővíteni.

A kérdés összetett: van alapja és értelme az összehasonlításnak a múlt és jelenkor művészei között? Érdemes egy XIX. századi portréfotós látásmódját összevetni a mai közízlésnek megfelelő művészekével vagy akár a miénkkel, amatőrökével? A mai ember szeme mit lát szépnek egy Ansel Adams tájképben vagy egyáltalán szebbnek gondolja, látja-e mint egy ma divatos, hosszú záridővel készült, túlcsorduló színvilágával már-már impresszionista hatásokkal operáló tájképet?
Én szerintem van, de tudni kell helyén kezelni az értékeiket és saját koruk elvárásaival szemben kell megmérnünk hagyatékuk súlyát.

Mikor lapozgatom a Vanity Fair Portraits és Pirelli Calendars albumokat vagy a Magnum gyűjteményét, mai szemmel felfoghatatlan a kontraszt az általuk bemutatott időintervallum nyitó és záró képei között. Pedig mindegyik fotó önmaga korának non-plus-ultrája volt, s most, egymás mellé helyezve őket felfoghatatlan ábrázolásbeli értékekkel bírnak. De a különség nem halványítja el alkotóik zsenijét, hiszen koruk legnagyobbjai közé tartoztak, csak mára nehezen összehasonlíthatóvá váltak.

hirdetés

A cikk írójáról:
gabor.szantai