Színház, tánc, építészet, fotózás. Dömölky Dánielnél ez a négy dolog szervesen összekapcsolódik. Interjúnkból kiderül, milyen egy lüktető összművészeti miliőben fotósnak lenni.
Mikor és miért kezdtél el fotózni?
2004 volt a fordulópont, akkor került a kezembe egy 20D, a digitális korszak első használható dslr-je. Lehetőségem nyílt munkákat is elvállalni és szélesíteni azt a spektrumot, amelyen kiélhetem kreativitásom. De maga a fotózás már a kilencvenes évek végén apám Pentaxával elkezdődött – lelkesen és izgatottan.
Hogy lett a tánc és színház fotózás életed része? Kikkel dolgozol/dolgoztál együtt?
Egy véletlen folytán, hirtelen váltásként érkezett a színház fotózás, 2008 körül sok koncert fotózás közepette lefotóztam Máté Gábor Mi ez a hang? (Dzsesztetés) című előadását az A38-on, amit megmutattam neki és ő elhívott nyáron Zsámbékra, osztálya annuális előadására (AlkalMáté Trupp – Járó Zsuzsa c.). Azok a képek segítettek abban, hogy azóta rendszeresen dolgozom a Katonába (Katona József Színház – szerk.). Közben addigi munkásságom oroszlánrészét kitevő koncert-zene világa napról napra eltűnt, így maradt idő például a táncfotózás izgalmas világába való betévedésre, de akár a MOME építész szak hatásának is betudható építészetifotográfiára, amit jó barátommal Lilienberg Sándorral azóta is művelünk (beamphoto.hu).
2010-11 évadra Csizmadia Tibor hívására elmentem Egerbe fotózni, ami elhalt az igazgatóváltás körüli zűrzavarba. De ezt az egy alkalmat leszámítva mindig is szabadúsztam, projektekre szerződök (Eszenyi Enikő, Gothár Péter, Zsótér Sándor rendezései stb.), még akkor is ha olyan hosszan tartanak mint a Katona, vagy a Duda Éva Társulattal immáron lassan négy éves összművészeti együttműködésünk. Szívesen dolgozom ugyanazokkal az emberekkel/társulatokkal, mert ad egy irányt és egy közös nyelvet, amit lehet követni és beszélni, így nem kell egy új kapcsolat kezdeti lépcsőfokait újrajárni – ami egy párkapcsolat hajnalán fokozottan izgalmas, az a munkában rémálom.
Melyik a kedvenc fotód, mi a története?
Kifejezetten nincsen kedvenc képem, rengeteg képpel foglalkozom, inkább kedvenc fotóim és sorozataim vannak. Rengeteg nem publikált képem van, ami nem tánc, színház vagy olyan, ami mellett általában látni lehet a nevemet, hanem divat, portré és konceptuális fotográfia között félúton definiálható művek. Bajban is vagyok, amikor mutatom, mert inkább csak úgy születtek, minden külső kényszer, vagy műfaji meghatározás nélkül. Szerencsére sokat segít a helyzeten a honlapom, ahol szépen adagolva fel-feltűnnek, és ha jön egy jobb lekerülnek. Digitális világ – sok a kép; ami megmarad húsz év múlva arról elmondhatom, hogy minden bizonnyal ezek a kedvenceim.
INAIR című kiállításod márciusban nyílt az Anker Klubban, milyen fogadtatása volt?
Pozitív, de mindig nehéz egy nem kiállító térben rendezett kiállítás valós visszhangjáról beszélni. Sokkal családiasabb volt a megnyitó és akik látták egy hónap alatt, azok is inkább ismerősök, vagy facebookosan fogalmazva ismerősök ismerősei. De az INAIR nem is akart más lenni. Saját munkák fantasztikus táncosokkal (Grecsó Zoltán, Simkó Beatrix, Mezei Bence, Kasza Polett (Prágai Nemzeti Balett), Molnár Zita, Mádi László). Kevéssé elvont, ilyen képeket nem gyűjtenek az emberek, túl konkrét a személy szerepe a képeken, hogy alkalmas legyen egy vadidegen szobájában a falra helyezve és nem is beszélnek róla órákat, nincsenek fátyolos százszínű jelentés rétegek belekódolva.
Mi inspirál a fotózás során?
Akármi, egy kép, egy videó, egy érzés, egy szín, akár egy szó, inkább azt mondanám, hogy mindig a téma az, ami inspirál akár saját alkotásról, akár egy megrendelésről van szó. Legtöbb alkalmazott tánc, színház fotográfiám is úgy jön létre, hogy közösen a rendezővel/koreográfussal, az adott művésszel hozunk létre valamit, vagy az ő művük elemzése, értelmezése szül bennem egy szűrőt, amin keresztül nézek át a keresőn, és így egy saját réteggel tudom létrehozni ezeket a munkákat.
Az építészet és dizájn mennyire fontos számodra a fotózás mellett?
A MOME-n az egyetemi évek alatt inspiráló és gazdag környezetben alkottam, ami a mai napig meghatározza munkáimat és látásmódomat. Rettentően fontosnak tartom az együtt gondolkodást és a folyamatos skiccelést, vázlatolást, építést. A cél, hogy amire a kész épülethez/tárgyhoz/fotóhoz érkezik az alkotó addigra a lehető legtöbb utat, változatot bejárja, beléjük szeressen, megutálja őket és végül objektíven is szemlélhesse a végterméket ne csak a szíve hangjai irányítsák. Persze vannak kivételek, de mindennapokat kell túlélni, a csodák arra vannak, hogy színesítsék mindezt.
Minden témának, tárgynak keresem a valóságból kihasítható értelmes és érdekes oldalát. A design és az építészet így szerves része az életemnek, hisz mint épületfotográfus, alkalmazom a felszedett tudásomat, hogy az épületet ne csak lefotózzam, hanem megfelelően megmutassam, és mint a formai világra fogékony ember, vagy akár autodidakta grafikus, a jó designt kell keresnem, használnom képeimben, képeimhez. Nagyon bántó tud lenni, amikor egy jó fotót egy grafikus keresztbe szel rossz tipóval, mert se ideje se motivációja a témában való elmélyülésre. Szerencsére – törekszem is erre – sokszor van lehetőségem egy-egy projektet, tervezéstől, a fotózáson keresztül a grafikai munkáig végigvinni egy kézben, így sokkal kiforrottabb és pontosabb alkotást tudok létrehozni és általában a megrendelők is örülnek, hogy egyszerűbb a kommunikáció és a végeredmény jobban tükrözi azt, amire vágytak. Jó példa erre a Cigányok (r.: Máté Gábor – Katona József Színház), ahol nem csak egy reprezentatív fotót kellett készíteni, hanem egy olyan atmoszférát a plakáton, ami nem árulja el az előadást, de mégis arról szól teljes egészében.
Mik a terveid a közeljövőben?
Szeretném rendbe rakni céljaimat, fotóimat. Kissé nagyra nőtt a káosz és ez nem jó… Jobban szeretnék összpontosítani arra, ami bentről jön, sok-sok terv és képötlet gyűlt össze, szeretném kifotózni magamból ezeket. Mindemellett közeleg az ősz, itt a következő színházi évad, és jó lenne egy kis frissességet, energiát felszippantani külföldről is, ez úgyis már régóta halogatott terv diploma óta. Mindenképp el kellene tölteni egy kis időt egy teljesen más közegben. Itthon kissé idegessé vált a szakmai légkör és fullasztóvá a felvevői érdektelenség.
Mi az, amit még fontosnak tartasz megemlíteni magadról, munkáidról?
Én a pingvinek szabadságjogaiért fotózom. Ezt mindenképp fontosnak tartom elmondani. Viccet félretéve, rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy egy folyamatosan változó, lüktető összművészeti miliőben lehetek, alkothatok. Vegyük akár csak párom Simkó Beatrix tánc-performansz projektjeiben való közreműködést, mindennapi munkáinkban egymás inspirálását, akár rendezőkkel/ koreográfusokkal/ színészekkel/ táncosokkal… való együtt gondolkodást. Sőt izgalmas kihívás részt venni Gergye Krisztián Trilógia Maraton – Feltépett Múlt című előadásában, ahol fotósként fotóst játszhatok, aki tükörként hordozza körbe gépét, és alkalmat ad a szereplőknek, hogy megmártózzanak egy kis instant “hírnevet” jelentő dokumentálásban, rögtönzött műtermi hangulatban.
Köszönjük az interjút!
