„A fotográfia számomra olyan, mint a költészet: a lényeg nem mindig a megformált szavakban van, érdemes a sorok között is olvasni!”
Bagyinszki Péter, művész nevén „Pjotr” 1982- ben látta meg a napvilágot, Magyarországon. Fotózással a kilencvenes évek második felétől foglalkozik, s ami korábban csak hobbiként indult, mára munka és szerelem lett. Fő profilja a portré és az emberábrázolás, legyen szó fashion vagy glamour témáról. A háttérben profi sminkesekkel és fodrászokkal dolgozik, hogy a legjobbat hozza ki a pillanatból. Képein főleg hölgyek szerepelnek, mint mondja „a női lágy, finom formák azok, amelyek leginkább segítenek visszaadni a „szépség” iránti elkötelezettségemet.”
Mióta fotózol?
A kilencvenes évek közepén kezdett foglalkoztatni a fényképezés, persze nem volt semmi nagyra vágyó tervem, csupán tetszett a fotózás, mint pillanat-megörökítés. A család filmes gépével lövöldöztem eleinte.
Miért vágtál bele komolyabban?
Megfogott a varázsa. Filmes gépek időszakáról lévén szó, egyre jobban belemerültem a technikai dolgokba is. Elkezdtem fekete-fehér filmmel fotózni, és megtanultam, hogy lehet előhívni azokat saját magamnak. Apunak volt egy régi nagyító gépe – és mindenféle „kütyüje”, ami a laboráláshoz alapszinten kell: hívótankok, ilyesmik. Plusz megkaptam tőle az ő régi Lubitel 2-esét, ami egészen más perspektívát nyitott, hiszen korábban nem volt dolgom 6×6-os képekkel, 120-as rollal, vagy azzal, hogy dupla aknás fényképezővel fotózzak. Nagyon megtetszett a dolog.
Mi volt az első géped?
A Lubitel kettes után sokáig kölcsön gépekkel fotóztam (pl. Prakticával), míg végül áttérve a digitális technikára megvettem az első Bridge gépemet, egy Lumix FZ20-ast. Nagyon szerettem a Leica objektíve miatt.
Jelenleg milyen felszerelést használsz?
Pár éve már Pentax felszereléssel dolgozom. Magyarországon talán ma is kevesek használnak Pentaxot, de nálam szerelem volt első látásra, és nem kívánok elválni tőle. A digitális objektívek mellett szeretem a régi manuális lencséket is, amelyek annak idején nagyon jól össze voltak rakva, masszív felépítésűek és fantasztikus képekhez segítenek hozzá. Természetesen az évek folyamán némi stúdió technikára is szert tettem, mégis elmondhatom, hogy azok közé a fotósok közé tartozom, akik sokkal jobban szeretik a természetes fények adta lehetőségek kiaknázását.
Volt mentorod?
Akkoriban összejártunk egy 15 – 20 fős társasággal, s a közös az volt bennünk, hogy szerettük a művészeteket, legyen szó irodalomról, vagy képzőművészetről. Vegyes korosztály volt, így voltak nálam idősebbek is, köztük olyanok, akik már régebb óta foglalkoztak fotózással. Általuk mind jobban belemerültem a fotózás rejtelmeibe, tulajdonképpen ők voltak, akik támogatták a fotózás iránti érdeklődésemet. Papp Zoli és Bublik Robi, akik akkoriban főként a természetfotózást szerettették meg velem, valamint azokat a képeket és látásmódot, ahogyan a világ különböző dolgait, hangulatait visszaadták. Azt hiszem ez a látásmód fogott meg leginkább, és ez az, ami a mai napig jellemzi az én fotóimat is, persze már a magam módján, a saját stílusomra átformálva.
Mi a kedvenc témád? Főként hölgyek szerepelnek a fotóidon…
Az évek előre haladtával belekóstoltam sok témába, végül a portré és az emberábrázolás lett az, ami leginkább közel áll hozzám. Ide a klasszikus portrétól, a fashion vagy a glamour kategóriáin át a szociofotót is beleérthetjük persze. A lényeg azt hiszem mindegyikben ugyanaz számomra: az ember. Igen, a fotóim legjava hölgyekről szólnak, melynek több oka is van. Azon túl, hogy férfiakat jóval nehezebb rávenni egy fotózásra, a női lágy, finom formák azok, amelyek talán leginkább segítenek visszaadni a „szépség” iránti elkötelezettségemet. Nem feltétlenül a külső szépségre gondolok persze, hanem a belső kisugárzásra, a pillanat hangulatára, az érzések megragadására is. A fotográfia számomra olyan, mint a költészet: a lényeg nem mindig a megformált szavakban van, érdemes a sorok között is olvasni!
A fotózás nálad munka is. Kizárólag csak a fényképészetnek élsz?
Több területen dolgozom, beleértve a fotózást is. Fotósként ma Magyarországon megélni nehéz, ezért szükségszerű, hogy olyan munkát is vállalni kell, amely nem feltétlenül a szívem csücske, de ahhoz hogy megéljek, és hogy azt is csinálhassam, amit szeretek, ez mindenképp elkerülhetetlen. A fényképezés mellett, mint kiadványszerkesztő is dolgozom, akár nyomtatott médiára, akár online megjelenésekre gondolunk.
Van olyan fotós, akinek a munkája közel áll hozzád?
Nehéz lenne egy konkrét fotóst megnevezni, inkább van néhány olyan, akinek tetszik a stílusa, a látásmódja, ilyen például Alexander Kuzmin, Jaime Ibarra, Micmojo vagy August Bradley. Példa lehet számomra a fotós, aki a képeken keresztül átjön, aki nyitottsága, a fotózáshoz való hozzáállása, vagy épp a technikák alkalmazása miatt isnpirál. Peter Hurley vagy Karl Taylor épp ilyenek. A magyar fotósok között jóval ritkább az, akinek a stílusa, technikája megfog, mert a magyar gondolkodás különböző. Persze egyre több jó fotóst látok itthon is, akik mernek másként fogalmazni.
Miből merítesz inspirációt?
Van, amikor egy kép megszületik belül, és ahhoz próbálok szervezni egy fotózást, hogy létrejöjjön ténylegesen is a kigondolt fotó. Van olyan is, amikor látok más fotósoknál egy-egy témát, amit feldolgoztak és megragad, és azon jár az agyam egy ideig, végül továbbgondolva asszociációk sorát követően egy saját projekt alakul ki bennem. Ami még nagyon tud inspirálni, azok a jól megfotózott filmek, amikor egy filmet úgy tudok végig nézni, hogy elmondhassam, szinte bármelyik képkocka megállná a helyét fotóként is.
Családod támogat a terveid elérésében?
Igen, teljes mértékben. Mindig is ők voltak az elsődleges kritikusaim. Sokat számít, hogy elismerik azt, amit csinálok, és hogy éreztetik, hogy büszkék rám. Ráadásul nekik is adatott bőven művészeti érzék, így nem csupán laikusként tekintik a képeimet.
Eddig milyen visszajelzéseket kaptál?
Egyértelműen pozitívokat, ami megmutatta, hogy szeretik azt, amit csinálok és ahogyan csinálom, ez mindenképpen megerősítésként hatott, hogy folytassam ezt. A laikus nézőkön túl a szakmabeliek véleménye is sokat számít, és jóleső érzés, amikor ők is elismerően nyilatkoznak a fotómat illetően.
A jövőre nézve milyen terveid vannak?
A folyamatos fejlődés!Igyekszem nem megállni egy szinten, hanem újabb és újabb lehetőségeket találni a fotográfiában való kifejeződésre. Persze ami szerintem még fontos a fejlődéshez, az a szakmával szembeni alázat, és az, hogy ne félj tanulni más fotóstól, nem szégyen. A fejem mindig tele van ötletekkel, megvalósításra váró fényképekkel, melyeket előbb vagy utóbb, de sikerül formába önteni. A tőlem, eddig megszokottaktól eltérően, most más művészeti ágak képviselőit szeretném a közeljövőben megfotózni egy portrésorozat keretében, melynek a végkifutása remélhetőleg egy kiállítás lesz majd, s mindez fekete-fehérben!
Van-e kedvenc fotód, amelynek külön története van?
Fogós kérdés. Talán az egyik kedvenc képem a mai napig egy fekete-fehér fotó, amit egy kedves ismerős lánnyal készítettem Győrött. Az akkori lakás lehetőséget adott arra, hogy kimenjünk a tetőre és mivel a belvárosban volt, így a ház tetején fotózva a portré hátterében Győr óvárosi háztetői és épületei számomra nagyon jó kiegészítőnek szolgáltak a kép hangulatához. És talán a portréval sikerült egy olyan pillanatot elkapni, ami az akkori időszakot és annak hangulatát jól kifejezte, plusz személyes jellege van, hiszen nem egy profi modellről készült a kép, hanem egy kedves régi ismerősről.
Köszönjük az interjút!
