Diego Verges-t először két éve mutattuk be Baliem Valley című sorozatával, amit Új Guinea őslakosairól készített. A fiatal fotós azóta Balira költözött, és sorban szállítja a jobbnál jobb anyagokat a világ távoli pontjairól.
Legfrissebb munkájában a Java szigetén található, Idiot Village-ként emlegetett faluba kalauzol el minket. Öveket bekötni, rázós anyag következik:
“Idiot Village*
* sosem idiótáznék le senkit fizikai vagy mentális problémái miatt. Karangpathianban, Ponorogo (Java, Indinézia) egyik kis falujában “Idiótának” nevezik azokat a gyermekeket, férjeket, apákat vagy anyákat, akik nem tudják ellátni önmagukat vagy akik nem munkaképesek. Az ”Idióta” szó nem tiszteletlenség vagy előítélet számukra, csak egy kategória; olyan, mint mikor Indonéziába utazva bőrszínem miatt “bule”-nak vagy “le blanc”-nak hívnak, Gabonban “el gringo”-nak vagy Guatemala-ban “o Mister”-ként szólnak utánam a gyerekek, ha kérni akarnak valamit.
2011 novemberében a javai helyi hírekben bemutattak egy falut, az Idióta falut, ahol sok mentálisan sérült ember él. Eldöntöttem, hogy ezt meg kell néznem magamnak.
Négy órás út autóval Yogyakarta-ból, Ponorogo irányába, végül már csak egy keskeny kis út vezet, ami egy hegységnél véget is ér. Itt találjuk Karangpatihant: nincs elektromosság, kevés a víz, és minimális a térerő ahhoz, hogy telefonálni tudjunk. Ez az Idióta falu.
Két kávényhossznyi beszélgetés alatt kaptam meg a falu polgármesterének jóváhagyását ahhoz, hogy fotóriportot készíthessek. Bemutattak a közösség vezetőinek, és a következő három napban végigfotóztuk Karangpatihant.
Desa Karangpatihan egy 450 lakosú falu, délkeletre Ponorogo-tól kelet Jáván. 1963 és 1973 között a falut ellepték a patkányok, a szárazság miatt felzabálták a termést és a faluban éhínség pusztított. A lakók megmérgezték a földet, hogy megöljék a patkányokat, ám megmérgezték saját utódjaikat is. Az 1973 után születettek között sokan szenvednek mentális problémákkal. A probléma olyannyira drámaivá vált, hogy 2000-ben már az 520 lakó közül 112, azaz a populáció közel 22%-a volt mentálisan sérült. Jelenleg a 450 lakosból 69-et érint a probléma, ez a lakosság 15%-a. Közülük 15-en 19 év alattiak, 54-en pedig 20 és 40 közöttiek. A legtöbb “Idióta” meghal, mielőtt betöltené a negyvenet.
Karangpatihan polgármesterével beszélgetve jegyzeteltem az adatokat, de pár perc múlva megszakítottam és megkérdeztem tőle, miért hívja a mentálisan sérülteket idiótának. Csak ennyit mondott: “mi így nevezzük őket”. Megkérdeztem, miért nem használ olyan szót, ami kevésbé sértő vagy diszkriminatív, de azt felelte, hogy “Idiótának” hívjuk őket, mert “Idióták”, de nem diszkrimináljuk őket, mert a saját fiaink és lányaink, az egész falu tiszteli és normál lakóként kezeli őket, de mi tudjuk, hogy nem minden feladatra képesek amelyre egy normál ember képes. Mi csak így nevezzük őket, ennyi.
A nyugati ember udvariasságból megválogatja szavait és nem sért meg senkit szóban, ám tetteinkben ez az udvariasság már nem nyilvánul meg, és diszkrimináljuk a tőlünk különbözőt. Ez álszent, hipokrata viselkedés. Karangpatihan lakosai az “Idióta” szót mint nevet használják. Ez részükről nem sértés vagy tiszteletlenség a mentálisan hátrányos helyzetben lévők felé, mivel a valóságban tetteik tisztelettel teltek és gyengédek, és úgy kezelik őket mint bármely más lakót.
Karangpatihan gazdasága a rizsföldekre, a krumplira, a birkákra és a csirkékre épül. Megtakarításaikat tehenekbe fektetik, és teheneken vásárolnak földet is. A falunak van iskolája, egy muzulmán mecsete, és két, csaknem teljesen kiszáradt folyója: magasan a hegyekből érkező széles medrek, ám kevés víz csordogál bennük. Megkérdeztem, mi az oka a szárazságnak, de nem kaptam választ.
A falu a Muszlim hit szerint él, ezért fogadták el a hetvenes években született “Idióták”-at családjaik. Ennek köszönhető, hogy az “Idióták” szabadon sétálhatnak a faluban, boldognak érzik magukat, és ha képesek rá, a családjuknak segítenek a földeken.
A legtöbb család, ahol mentálisan hátrányos fiú vagy lány születik, már tudja, hogy a következő gyermekük valószínű az lesz. Ahogy Karangpatihan polgármestere mondta, azokban a családokban, ahol egy “Idióta” van, legalább egy vagy kettő még születik, viszont vannak családok, akiket egyáltalán nem érintett a probléma.
Karangpatihanban nincs orvos, nincs senki, aki elmondhatná a családoknak az esélyeket, vagy azokat a fejlesztő módszereket, amivel segíteni lehet a hátrányos gyermekeken. Ha egy egyéves gyermek nem beszél vagy figyel, megállapítják róla hogy mentális problémákban szenved, de 14 éves koráig nem lehetnek teljesen biztosak benne. Az orvoshiány és a szociális munkások hiánya miatt az “Idióták”-at nem fejlesztik, így nem élhetnek jobb életet. Néhány éve a lakosok beíratták a mentálisan sérült gyermekeket a falu iskolájába, ám azok nem tudták követni egészséges társaikat, így gyorsan lemaradtak, lebuktak osztálytársaiktól. Ezt látva a faluban már nem hordják iskolába az “Idióták”-at.
Karangpatihan egy szép falu nagyon szegény családokkal, akik kiszáradt földeken próbálják megtermelni a napi betevőt, néha csak 5.000 rp-ért (4 eurocent) dolgozva egész nap a földeken. A falu közössége azonban összetart, együtt dolgozik, és együtt oldják meg a problémákat, az élet megmaradt normálisnak, ám teljesen elfogadhatatlan, hogy egy közösséget ennyire egyedül hagyjanak a problémáival.”
Sadiman (73), Mesinem férje (66), egy lányuk van, Tuni (35), aki mentálisan sérült. Ebben a házban laknak együtt, és a ház előtti kis földből élnek. Tuni özvegy és egy gyermeke van, aki elbújt a fotózás elől.
Boiran (35), két testvér közül a fiatalabb. Lamin (65) fia, aki 2009-ben szürkehályog miatt megvakult. Édesanyja Danem (55), a fotózáskor dolgozott, mivel ő a családban az egyetlen pénzkereső.
Jaminem (49), nem tud dolgozni, szülei meghaltak. Két bátyja 2011-ben halt meg, mindketten szellemi fogyatékosak voltak. Harmadik testvérével él, akinek szintén mentális problémái vannak, és aki a házuk előtti mezőn dolgozik.
Jedeng (40), a szüleivel él és besegít a mezőgazdasági munkában.
Jamun (37) és Bodong (40) testvérek, az egyedüli gyermekei egy 60 éves özvegyasszonynak, aki a kép készültekor is dolgozott, mivel a családban az egyetlen pénzkereső.
Lestari (23) a nagyszüleivel, Ginem (75) és Miskam (81) él. Édesanyja özvegy, aki a földeken dolgozik és egyedül keres a családra.
Torian (42) és Pairah (38) házasok, mindketten szellemi fogyatékosak, és közösen nevelik 8 éves fiukat Nyomo-t, aki már iskolás és nagyon jó tanuló.
Nemplek (65) özvegy anya, Cikrak (33)-al, egyetlen lányával él együtt aki csak keveset tud neki segíteni a ház előtti föld darabka művelésében. A föld mellett 5 kecskéjük van.
Mikor Gareng (38) gyermekként veszítette el édesapját. Három évvel ezelőtt pedig megvakult. Most anyja, Toimah (64) viseli gondját, bérmunkában dolgozik földeken, kb napi 1,2 eur-ért. Túl öreg, hogy minden nap dolgozzon, ezért gyakran csak a hegyekben vadon termő növényeket eszik.
Gondar (60) szintén özvegyasszony, fia Gimun (40). Közösen művelik a házuk mögötti kis földet. Gimun csecsemőkorában veszítette el édesapját. Megkérdeztem Karangpatihan vezetőjét, miért nem házasodtak a falu özvegyassszonyai újra. Azt válaszolta, “ha egy asszony újra férjhez menne, a faluban többé senki nem vásárolna tőle semmilyen árut.”
Dila (13), Katina lánya. Katina a falu egyetlen asszonya, aki elvált a férjétől. Előző házasságából két lánya van, akik Szingapúrban dolgoznak, ennek köszönhetően ők az egyik legtehetősebb család Karangpathiban.
Wandi (35) és Mentil (30) “Idióta” pár, két éve házasodtak a falu lakóinak beleegyezésével, mivel mindketten munkaképesek és gyermeket is nevelhetnek. Fiuk Agung, sajnos úgy tűnik ő sem teljesen egészséges.
A munkában segítségemre volt Kiki Putra asszisztens és Febrina Aritonang. Köszönöm mindkettőjüknek!
Néhány behind-the-scene felvétel:
A képeket Febrina Aritonang készítette.
